A portugál hálóőr többször is megmutatta már szenvedélyes oldalát. Láthattuk fájdalmak közepette sírva távozni a pályáról, de örömkönnyeket is hullajtott már megnyert finálé után. Álmai azonban még csak részben valósultak meg.

Beto, akit Antonio Alberto Bastos Pimparelként anyakönyveztek, egy korábbi edzőjétől kapta becenevét hét éves korában. Pályafutása hajnalán még szélsőként kergette a labdát, azonban elég hamar a kapuban kötött ki. „Elég pufi voltam…” – magyarázta a pozícióváltást viszonylag egyszerű indokkal Beto a fifa.com interjúja során. A siker nem jött könnyen, de ahogy mondta: „ mindent amit elértem, csak a kemény munkámnak köszönhetem.” A feltörekvő tehetség a Sporting akadémiáján eltöltött idő után a portugál másodosztályban is megfordult több klubnál, akkoriban komolyan megfordult fejében a visszavonulás gondolata. Ezután fordulat következett a pályafutásában, a Porto gárdájához szerződött, de ugyanekkor az élet komoly feladat elé is állította, elveszítette édesapját.

A portói kaland után kötött ki évek múltán a Sevilla gárdájánál, ahol 2014 májusában Európa-liga győzelmet ünnepelhetett a Benfica ellen. Egy hónappal később már a világbajnokságon képviselhette Portugáliát, azonban egy sajnálatos sérülés miatt leginkább a könnyek között lesétáló hálóőr emléke maradhatott meg a szurkolók emlékeiben. Most, a sérülés leküzdése után karrierjéről és álmairól nyilatkozott a 32 éves portás a fifa.com-nak.

Idén több alkalommal is láthattunk sírni téged, először örömkönnyek közepette ünnepelhettél Európa-liga győzelmet Torinóban. Hányszor nézted meg azóta azt a mérkőzést?

Sokszor! Ez volt karrierem legintenzívebb döntője. Emlékezetes nap volt… a megnyert trófeát édesapámnak ajánlottam fel, aki a példaképem volt. Nagyon boldog vagyok, hogy a klub történelmének részese lehetek. Ami még különlegesebbé teszi a győzelmet az az, hogy egy olyan együttest győztünk le, akik számomra - mint korábbi Sporting és Porto játékos számára -, örök riválisok lesznek.

Láthattuk, ahogy a világbajnokságon is sírtál, amit ezúttal a frusztráció váltott ki belőled. Min mentél keresztül a Ghána elleni mérkőzés végén?

Pályafutásom legnehezebb három perce volt. Megsérültem a nyolcvanadik perc környékén, de kitartottam, mert nem akartam lemenni. Minden érzelem előtört belőlem. Ideges voltam, amiért nem tudom végigjátszani a mérkőzést és azért is, hogy nincs már elég időnk javítani a helyzetünkön. Tele voltam ezekkel a negatív érzésekkel és szinte felrobbantam. Sírva fakadtam, hiszen tudtam, hogy Portugália kiesik a világbajnokságról, megsérültem és nem tudom folytatni. Folytattam volna, ameddig csak tudom. Ha kellett volna, egy kezem vagy egy lábam nélkül is!

Azóta volt időd átértékelni, mit gondolsz, miért utazott haza Portugália ilyen hamar?

Óriási csalódás volt ez az országnak és a játékosoknak is. Reményekkel telve érkeztünk egy jó csapattal, és nálunk szerepel a világ legjobb játékosa is. A legjobb 16 volt az elsődleges cél, de a nyitó mérkőzésünk (4-0-s vereség Németország ellen) nagy pszichológiai hatással volt ránk. Hatalmas kudarc volt, és egy ilyen sorozatban nincs idő a javításra. Már csak előre nézünk, a múltnak a múzeumban a helye.

Követed a portugál bajnokságot? Ki fogja megnyerni szerinted idén?

Amennyire csak tudom, követem és szemmel tartom azokat a csapatokat, ahol szerepeltem. A Porto mindig favorit. A Sporting is fejlődik, és közel vannak ahhoz, hogy betöltsék azt az űrt, amit az elmúlt években a Porto és a Benfica hagyott maga mögött a bajnoki címért vívott harcban.

Tizenkilenc évesen majdnem hátat fordítottál a labdarúgásnak. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

Éveket töltöttem a Sportingnál, de kölcsönben a Casa Piához mentem. A klubok vitáztak és én szenvedtem emiatt. Nem játszottam és nem is kaptam fizetést. Messze voltam az otthonomtól, és ez nem volt egyszerű. Úgy döntöttem, hogy nem újítom meg a szerződésem a Sportinggal a következő évre, hanem hoztam egy döntést és a másodosztályba szerződtem. Jó lépés volt a karrierem szempontjából, de a családomnak nem volt sok pénze, szükségem volt a pénzügyi függetlenségre. Az a helyzet, hogy ez egy két éves periódus volt, de csak hat hónapnyi fizetést kaptam.  Elég kemény helyzet volt, és ezt mondtam magamnak: „ Imádom ezt csinálni, de nem kapom meg az esélyt. Vissza kellene mennem tanulni.” Ekkor már a labdarúgáson kívüli jövőn gondolkodtam, de a klubnál egyre jobban támogattak és jobbra fordultak a dolgok. Ezután jelentkezett be értem a Porto, de sajnos édesapám pont azon a napon halt meg, amikor aláírtam a szerződést. Akkor már ezt mondtam magamnak: „Nem fogok megállni az álmaimért való harcban.”

Az élet nem volt mindig egyszerű számodra. Hogyan sikerült leküzdened ezeket a csapásokat?

A személyiségemnek köszönhetően. Mindig harcolok azért, amit akarok. Vannak emberek, akik közel állnak hozzám, és velük megosztom a fájdalmaimat, ők nem érdemlik meg, hogy feladjam. Harcolok minden nap a családomért, az édesapámért, a fiamért és magamért.

Maradt még további álmod?

Portugália vitathatatlanul első számú kapusává válni és nyerni egy trófeát a nemzeti együttessel.

Vannak olyan tanulságaid az életből, amit szeretnél megtanítani a fiadnak?

Mindig elmondom neki, hogy erősnek kell lennie és bátornak. Mindig lesznek problémák és akadályok, amelyeket nem lehet kikerülni. Szembe kell nézni velük, intelligensnek lenni és megvalósítani az álmokat. Tudnia kell, hogy keményen kell dolgozni ahhoz, ha el akar érni valamit. Soha nem adhatod fel az álmaidat. Mindaddig keményen kell harcolnod, míg el nem jön az a nap, amikor az álmaid valósággá válnak.

(fifa.com)